Izmael
Ismertető
Szerző: Daniel Quinn
Kiadás éve: 2000
Formátum: vágott B/5, 300 oldal
1. és 2., javított kiadás, 1994 és 2000
Elfogyott.
Rendkívüli környezeti regény egy ember és egy gorilla szellemi kalandjáról, mely újrafogalmazza, hogy mit jelent embernek lenni.
Ajánló
A Heti Világgazdaság az Izmaelről
Szabó Gábor: Könyv az önpusztításról
„Miközben a kairói népesedési világkonferencián főleg az egyházi vezetők vitatják a születésszabályozás helyességét, folytatja diadalútját egy nemrég félmillió dolláros pályadíjjal jutalmazott könyv. Ez a világ globális problémáira választ keresve arra a megállapításra jut, a bajok oka épp abban rejlik, hogy az emberiség – eltérően a Föld összes többi élőlényétől nem hajlandó korlátozni önnön növekedését. Ted Turner, a CNN hírtelevízió – válásáról és az olimpiahelyettesítő Jóakarat játékok kiagyalása okán is ismert – tulajdonosa 1991-ben pályázatot írt ki a világ globális problémáira megoldást kínáló regény megírására.
Az 58 országból 100-féle nyelven beküldött 2385 mű közül egy – valamikori trappista szerzetessége után kiadói tevékenységgel foglalkozó – ismeretlen amerikai szerző, bizonyos Daniel Quinn Izmael című műve vitte el a pálmát. A filozófiai munkában egy, az emberek történelemszemléletét „kívülről” új fényben megvilágító képzeletbeli gorilla – Izmael – és egy ember beszélgetéseiből lépésről lépésre új világnézetet fedezhet fel az olvasó.
Izmael, a gorilla azt mondja, a harmónia akkor bomlott meg, amikor az ember a fejlődés egy bizonyos fokán képes volt napi szükségleteinél többet termelni. Kétségtelen, erre se addig, se azóta más élőlény nem képes – igaz, szüksége sem volt rá. A növények, a növényevők, a ragadozók és a dögevők életközössége zavartalanul működött évmilliókon át. A gazelláknak ma sem jut eszükbe, hogy elmeneküljenek a jóllakott oroszlán közeléből, mellette legelésznek. Az oroszlán nem kiirtani akarja őket – még versenytársait, a párducokat, gepárdokat sem –, hanem éhségét elverni. Az ember viszont kétségtelenül felrúgta a bevált egyensúlyi szabályokat: hiszen vagy elpusztítja alacsonyabb rendű vetélytársait vagy megsemmisíti táplálékukat, hogy a sajátja előteremtéséhez helyet csináljon. Ideológiája ehhez annyi, hogy ő az evolúció végállomása, minden azért van, hogy őt szolgálja.
De van-e bármiféle alap hinni e „végállomás-elméletben”? – kérdezi Izmael, a majom…”
(HVG 1994/37., 09. 17., 85–86.)
A Védegylet
Daniel Quinn: Izmael című könyvéről
„TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen.” Ezzel a rejtélyes hirdetéssel veszi kezdetét az Izmael ember-főhősének szellemi kalandja. Ha úgy érezzük, hogy a metrón (reggelizőasztalnál, illetékhivatalban stb.) újságot böngészve egy efféle hirdetés legalább egy pillanatra kiragadna az állott unalomból, mi vagyunk azok, akiknek ez a könyv íródott.
Callenbach Ecotópiájáról (A hét könyve 2002. 35. hét) írt kis ajánlómban azt állítottam, hogy az Izmael a kérdések könyve. Izmael, a nem-emberi főhős kérdéseket tesz fel, és a válaszai is további kérdésekhez vezetnek. Hogyan lettek ilyenek a dolgok? Miért van mindez – az éhínség, a környezetszennyezés, a fogyasztói kultúra? És miért nem nyugtalankodik senki miatta? És miért nem oldjuk meg?
Az Izmael, mint minden jófajta filozófia, nem erőltet ránk válaszokat. Nem próbál maga alá gyűrni mindenféle kábító újdonsággal. Quinn egyszerűen csak rendszerbe foglalta a dolgokat. Kirakott egy óriási mozaikot, amelynek minden darabja ismerős, de egyben nem láttuk még soha – és most, hogy szemügyre vehettük, nem tudunk szabadulni a hatása alól. Bizonyos kifejezések – mint társadalmi haladás, civilizáció, jólét – az Izmael elolvasása után kellemetlen asszociációkat ébreszthetnek.
Quinn annyiban is ragaszkodik a filozófiai hagyományokhoz, hogy művét párbeszédes formában írta meg – olyasfajta dialógusként, mint amilyet Szókratész folytathatott valaha, mindenféle ligetekben sétálva, bámész tanítványaival. Rávesz, hogy mi magunk ismerjük fel érveink és gondolkodásmódunk tarthatatlanságát. Éppen ezért ne is olvassuk úgy ezt a könyvet, mint egy regényt. Nem az. A kerettörténet kifejezetten bugyuta; s nem biztos, hogy jó ötlet volt főhősnek választani egy morózus gorillát meg egy kiégett, elfásult, harmincas éveit taposó amerikait. A hangulatomnak legalábbis nem tett jót: két ilyen szereplővel lehetetlen derűs, optimista hangvételű könyvet írni. Csak semmi eufória. Ne felejtsük el, hogy 1992-ben még sokkal nehezebb lehetett rokon lelkeket találni a világban, mint most; szegény Quinn nagyon magányos lehetett.
Az Izmael erényei azonban feledtetik a könyv hibáit. Először is, olyan fogalmi rendszert ad, amelyben könnyű eligazodni – mintha tisztára mosna egy maszatos ablaküveget. Kultúra Anya, Elvevők, Meghagyók; sokat segít abban, hogy képesek legyünk szavakba önteni a gondolatainkat. Aztán a kisebb „példabeszédek”: frappáns történetek, amelyek nem mennek ki a fejünkből, mint a medúza és az antropológus találkozása. És végül, a mítoszok: számomra a könyv legcsodálatosabb része Izmael bibliamagyarázata volt. Soha többé nem tudom már úgy elolvasni az ember bűnbeesését vagy Káin és Ábel történetét, hogy ne Izmael szavai jussanak eszembe róla: lélegzetelállító, a szó szoros értelmében, az az értelmezés, melyet Quinn fűz a jól ismert történethez. S ki tudja – én nem tudom, csak hiszem –, talán ez a helyes magyarázat.
Filozófia, mítoszok, történelmi magyarázat – lehet, hogy elvettem a kedvét valakinek? Az Izmael mindenesetre nem túl vastag. Nem tekervényes, nem álmély, és nem kísérletezik azzal, hány percig bírja az olvasó a kihüvelyezhetetlen körmondatokat és értelmezhetetlen kifejezéseket, mielőtt elaludna rajtuk. Az Izmaelt olvasni inkább olyan érzés, mintha a pályaudvar várójában beszélgetésbe elegyednénk egy titokzatos idegennel – és a vita olyan izgalmasnak bizonyulna, hogy lekésnénk a vonatot…
Hasznos Erika (Forrás: vedegylet.hu)